És most néhány szót a TEGÁR jelentéséről és eredetéről.
A TEGÁR egy őrző lény, egyfajta angyal, testőr vagy tegumentum-lény, kinek hűsége örök és megingathatatlan, eredete mágikus. Ruf volt az én tegárjaim kapitánya, Ő volt a Tegár Kapitány, róla neveztem el a kennelt.
Azok számára, akik szívesen megismerkednének kicsit közelebbről is a tegárokkal egy fantasy novella keretében, megosztom egy saját kedvemre írt darabot A Futár-novella sorozatból. Jó szórakozást! 
Íme:
Futárlábait teljes hosszában szabadon hagyta a derékig hasított kis tunika. Keresztbevetvén őket ült az ablakban. Mintha az ő alakjára tervezték volna ezt a helyet hajdanán a kastély építői, gerince rásimult a keret enyhe ívére, a párkány épp elég széles volt a csípőjéhez, és éppen elég hosszú, hogy kényelmesen kinyújtózhasson. Órák óta ült már itt, a különös várakozó csend félálomszerű kábulatában. Egyedül volt. Egyedül, csak ő, meg a Kastély.
Az imént még könnyű szél motozott a halántékán, de mostanra elillant a hegyek fölé. Lábszárát égette a nap, sípcsontja két oldalán csillogón gyöngyözött a verejték. Nem moccant a levegő, pedig mióta a gróf elutazott, alig moccan más. Mintha az egész világ elnéptelenedett volna, s csak ő, a Futár maradt itt. Na meg a kutyák.
Felegyenesedett, és kilógatta inas lábszárait az ablakon, 3 emelet magasságban, de így is alig kúszott valami csekélyke hűvös a ruhája alá. Még a madarak is hallgattak, alant a ligetben mint egy könnyű ecsetvezetésű festményen, elmosódtak a körvonalak a reszkető hőségtől. A déli oldalon - amerre a lány ablaka is nyílt - a kert uralkodott. Általában élettől pezsegve, susogva, árnyakat táncoltatva, könnyű zöldpárát lehelve. De most csak a rózsalugasok nehéz, édes illata lebegett. Fehér rózsáké.
A lány bokáján felvillant a míves kis ezüst ékszer... ékszernek látszott, de bilincs volt, futárbillog. A gróf saját kezűleg forrasztotta rá érkezésének tiszta, kristályszínű hajnalán. A külső oldalán ornamentikus vésetek és a címer, de a lényeg a belső oldalon volt, ott, ahol közvetlenül érintkezett a lány bőrével. Az esküszöveg. A futár érezni vélte a felcsatolást követő tizenkét órában, ahogy a hajszálvékony, finom írás beleég az ékszerből a bokacsontjába, és körbefonja az ízületet. Sejtette, hogy ez már akkor is ott marad, ha a lánc egyszer mégis lekerülne róla. Nem kérdezte, és a gróf nem mondta, de hallott már legendát futárról, aki - mint a védők közül oly sokan - nem cserélhet többé gazdát.
Lent a falak alatt, a fehér márványtörekkel felszórt úton egy agártermetű kutya ügetett. Felkapta a fejét és a futár felé szimatolt. A nagy, vöröses fajtából való volt, egy harcos. A törékenyebb, hamuszínű testvérek voltak a figyelők. A lány biccentett felé. Az agárszerű teremtmény tovább ügetett, és eltűnt a liget halvány, hullámzó árnyai között.
Felsóhajtott a szoba hűvöse.
A lány átemelte lábait a párkányon, megfordult és lecsusszant az ablakból. Mezítelen talpa alatt langyos és bársonyos tapintású volt a fapadló. Álldogált egy sóhajnyi időt tétován. Futár lévén általában megelégedett önnön társaságával, de lelke lassan sóvárogni kezdett a magánytól. A lakkozott, kerek asztalhoz lépett. Már várta a porcelán kancsó, benne a rubinszínű, hűs folyadék, olajos felszínén rózsaszirmok és gyümölcsszeletek lebegtek. Könnyű, édes illatuktól összeszaladt a nyál a szájában. Töltött magának a kristálypohárba. Kívánta nagyon. Hát persze, hogy kívánta. Tisztában volt vele, hogy a különleges, gyümölcsös teaital valamiféle áfiumot tartalmaz, mely tompítja a testét, nyugtatja a lelkét, és függőséget okoz. Ujjlenyomata ottmaradt a kancsó párás oldalán. Valamiféle olcsó, de hasznos mágia tarthatta hűvösen ebben a hőségben.
A kastély üres volt, de korántsem elhagyatott. Mintha mindig épp akkor hajtották volna be az ajtókat, miután elhagyták a küszöböt, épp most tűntek volna el a lépcsőfordulókban vagy hagytak volna fel az edénycsörömpöléssel a konyhában. Tisztaság volt és barátságos rend, a kiszellőztetett szobákban játszadozott a szél a függönyökkel, az ebédlőben megterítve, később gondosan leszedve az asztal, a vacsora gazdag és ízletes. Nem hitte, hogy a kutyák főznek, bár elképzelte őket helyes kis köténykében sürögni-forogni a tűzhelyek mellett. A gróf elutazását követő első napokban előfordult, hogy rohanva igyekezett elkapni azt, akit épp az imént vélt befordulni látni a sarkon. De legfeljebb az agártermetű kutyák valamelyike pillantott vissza rá a válla felett. Aztán felhagyott az árnyvadászattal. Azt már rég megszokta, hogy ezek között a falak között még alvás közben is figyelik talán, de ez most más volt. És minden áldott nap, mikor visszaért a délelőtti hosszú edzésből, az asztalon már várta a párásoldalú kancsó és a metszett kristálypohár. Az elsőt mindig, még ma is mohón öntötte le a torkán, s csak utána volt képes ízlelgetni a kortyokat. Érdemes volt ízlelgetni, az ital ugyanis pont az ő kedvére való volt, bizonyára nem véletlenül. Már második alkalommal megsejtette a hatását. Nevetett. És megvonta a vállát. Nem szerette, ha manipulálják, nem is tehették vele. De futár volt, és a gróf kezéből ivott, legyen az bármiféle ital is. Nincs olyan nemes, aki megmérgezné a legjobb versenylovát, hacsak nem mérgezi meg vele együtt magát is. Akkor pedig már úgyis mindegy.
Felült az asztal szélére, szórakozottan lóbálta szkeletontól lecsupaszított lábait, és lassan, élvezettel kiürítette a kristálypoharat. Az áfium hatása gyengéd és kellemes volt, mintha egy hosszú órányi úszást követően elheverne a finom homoktól selymes sziklán, hogy lehunyt szemekkel melegedjen magát a napon. Izmai, mint egy hempergőző macska teste, elégedettek, súlyosak és erősek.
A futárok hűségével legfeljebb a védők hűsége érhet fel, azzal az alapvető különbséggel, hogy esküjük alapja nem feltétlenül önkéntes választás. Míg a védő rangja testvéri egyenjogúság, a futár tulajdon. Önálló és feszes tulajdon, ahogy a versenylovak, a legjobb az istállóban.
Táncos mozdulattal megpörgette csontos ujjai között a poharat, majd hirtelen a falhoz vágta. Fakó mosollyal nézte, ahogy a kristály szétrobban, és szilánkesővel teríti be a szobát. Addig várt, míg a levegőben örvénylő utolsó ezüstszemcsék is lenyugodtak. Akkor puhán lecsusszant az asztalról.
- Majd a kutyák felsöprögetnek.
Dühös és türelmetlen volna, ha a tea hatása nem simítaná el az indulatait, ezt pontosan tudta. Valami a mélyben lassú örvénylésbe fogott, lusta vonzás húzta. Lábujjhegyen, hogy csupasz talpával szilánkba ne lépjen, kifelé indult a szobából. Alig ért az ezüstgombhoz, az mégis hangtalanul elfordult, s az ajtó mintha magától tárult volna ki. A tegumentum erős és egészséges volt, valósággal lélegzett általa a kastély. Szolgálta a lányt, és őrizte. Kétszer próbálta meg átlépni a birtok határát, mióta a gróf elutazott. Egyszer a híd felől, másodszorra a kert falán át. A kutyák a semmiből ügettek elő, és körülállták, mielőtt megtehette volna. Keskeny, csontos fejüket lehajtották, és mandulavágású szemeikkel őrizték. Szelídségük őszinte volt, de amint a lány mozdult volna, hogy áttörjön közöttük, máris kivillantották fehér tépőfogaikat. Bármi áron visszatartották volna, ha erőlteti a dolgot. Nem erőltette, bár megfordult fejében a gondolat, de a szíve mélyén nem akart szökni.
A futár kilépett az árkádos belső folyosóra. Itt elviselhető volt a hőség, mi több, kellemesen borzongató a levegő, de feltűnő a délutáni némaság. A fény sápadt és hűvös, az oszlopok ezüst árnyai faltól-falig hevertek. A padlót selymes fa és erezett kő összecsiszolt mintája alkotta, hangtalanul ügetett rajta a nagy, vörös kutya. A lány elgondolkodva követte a tekintetével. Miért nem koppannak a körmei a márványon? Az állat olyan közel haladt el mellette, hogy szinte súrolta a combját. Mint a hűvös szél érintése. Rézszín bőre alatt összehangoltan dolgoztak az izmok, könnyedén repítették a feszes testet. Az ízületek körül kirajzolódtak az inak minden elrugaszkodás alkalmával, és a tömör mancsokon szétnyíltak kissé az ujjak, ahogy az antracitsötét körmök a padlóba marni látszottak.
A lány kurta mozdulattal megrázta a fejét. Egy kábult pillanatra belassult az idő folyása. A kutya után fordult. Az első lépéseknél alig érezte tulajdon testét, de aztán magára talált. Nem keresett rá közvetlen magyarázatot, mit miért is tesz, mikor benyitott az első útjába kerülő szobába. Majdnem tökéletesen négyzet alakú tér, középen szintúgy négyzet alakú kis asztal, rajta két pohár, az egyik lefordítva, a másik talpon. S egy teli vizeskancsó. A fakazettás ablakszárnyak tárva-nyitva, a beömlő hőség elvegyült a szoba fűszeres levegőjével. Pipadohány. A lány továbbiramodott, és belökte a következő ajtót. Itt friss gyümölcsökkel halmozott tál várakozott az ablak széles párkányán, a függöny napszítta déli színekből szőtt hálója halvány árnyékkal takarta a padlót. A szobát egy használattól kopott karosszék uralta, rajta nyitott könyv. De sehol senki. A kastély csak várakozott, de ezt elég sajátos elevenséggel tette.
A lány ellökte magát az ajtófélfától, mert a szeme sarkából látta, hogy a nagy, vörös kutya befordult az egyik árkád alá, és ott megáll. Vállai közé ejtett fejjel figyelt lefelé a belső csarnokra. Mellette apróbb termetű társa ült dermedt mozdulatlanságban. Hegyes fülei megrezdültek, mikor a futár puhán mögéjük lépett. A tág, kertre emlékeztető csarnokban napfény szitált, itt-ott nedvesség csillant az örökzöldek viaszos levelein. Az egyik oszlop tövében szürke kutya hevert szfinxtartásban, hegyes pofája épp arra irányult, amerre a galérián vigyázó testvérek figyelme.
A lány ráébredt, hogy izmaiban reszket a futásvágy. Hátrált két lépést, tétován, félrebillentette a fejét, mint aki hallott valamit. Hirtelen megrándult, és a pillérre ütött. Nyitott tenyere nagyot csattant a márványon. Riadtan felröppenő madár hangja. A kutyák összerezzentek. Kísértetiesen egyszerre pördültek meg a futárral, és iramodtak a folyosónak. A törékeny termetű szürke gyorsabbnak bizonyult a vártnál. Előreszökkent és hegyes pofáját kinyújtva vágtázott, de nem távolodott el tőlük. Vezette őket.
A kastély fásult csendje kristályossá keményedett, a formák kiélesedtek, a tér óriásivá tágult, mégsem volt mélysége. Akárha egy gyerekmesében, minden távolság legyőzhetőnek tűnt ebben a metszett világban, az idő is hozzájuk igazította szárnyalását. A futár saját magát sem érezte valóságosnak, az izmai hidegek és rugalmatlanok voltak, mégis repítették.
A lépcső! A lépcsőn le fog maradni! Laza térdekkel, oldalazva szedte a fokokat, előtte a kis szürke szökdécselt, csípője vonalában a nagy vörös marja. A sarokkorlátba kapaszkodva, lendületből vette be a kanyart. Tagjait egyszeriben elöntötte a langyos erő, légzése mélyebbé vált. Nem maradt le, egyszerre dobbantottak a vörössel a lépcső alján. Mozgásuk egymásra hangolva, mintha hosszú évek gyakorlata állna mögöttük, vagy egyetlen, közös akarat.
Rohantak a legalsó szint nyitott folyosóján. A lány ugyanazt az energiát érezte csupasz lábszáraiban, amit az agarakban látott. Ráébredt, hogy most ő is egy a vörösek közül, egy a kastély vörös harcosaival. Eddig még soha nem tapasztalt gyönyörűség járta át. Egy lélegzetre rugaszkodtak neki a nagy, karcsú kutyával, hogy átugorják a félemelet alacsony korlátját. Hosszan elnyújtózva repültek, és magabiztosan fogtak talajt. A lányt földre vitte a lendület és átfordította a vállain.
Az oszlop tövében fekvő kistermetű szürke felpattant, amint a futár talpra szökkent, és átvette a harcosoktól leszakadt testvér helyét.
Keresztülvágtattak a csarnokon az örökzöldek között. A harmadik tea-teraszon át, a kertbe vezette őket.
Beleszimatoltak a virágillattól súlyos hőségbe. Csend volt, a kutyák nem ugattak, egyáltalán nem ugattak. Némán bukkantak elő a fák árnyaiból, a padok hűvöséből vagy a napfény vakító tócsáiból, ahol az imént még szobormereven álltak. Csatlakoztak hozzájuk. A futár szisszenve rohant át a kaviccsal felszórt sétányon, majd a szürke nyomán a ligeterdőbe vetette magát. Szeme sarkában villódzó fények, előtte lobbanó árnyak, mögötte némán loholtak a vörösek. Tetőtől-talpig égette az izgalom, a bőre mégis hűvös maradt. Az agarak hunyorogva, nyitott pofával nyelték a levegőt, szájsarkuk csaknem a fülük tövéig húzódott, elővillant rózsaszín ínyük. Egy ritmus vezette őket a lánnyal. Vagy a lányt vitte egy ritmus velük? Nyolcan voltak. Vele együtt kilencen. Tízedik a szürke.
Tizenegyediknek pedig felhangzott egy társuk vonítása. Távoli, bordák közé szorult nyögésből indult, és zengő hívóhanggá emelkedett. A kutyatermetű tegumentumlények ziháló kaffanásokkal feleltek, és megnyújtották lépteiket. A lány mezítelen lábszárai mintha ténylegesen megnyúltak volna, úgy érezte, erejét kifogyhatatlan forrás táplálja. A szürke átvágó úton vezette őket, bokrokon keresztül és lugasok alatt, kúttavak vizében gázoltak és homokvárak szemcsésen csillogó tornyait ugrották át. Talpuk alatt tompán dobbant a kis díszhíd íves deszkapadja, madarak rebbentek fel a labirintus bejáratánál, mikor a derékig érő bokrok közé vágódtak. Álomszerűen nyíltak szét előttük a rejtett kereszteződések, az útvesztő engedelmesen feltárta nekik igaz útjait. Nedves, zöldfűszer-illattal itatta őket a délutáni forróságában, talpuk alatt hűvös és rugalmas volt a letaposott föld. A lánynak nem volt ideje nézelődni, mégis, most látta először a kastélykertet őszinte valójában. Érezte, hogy közel vannak a célhoz, melynek pontos mibenlétéről ugyan semmit nem tudott, de úgy futott érte, mintha az életéért futna. Félig hunyt szemekkel, összeszorított fogakkal adta át magát ennek a suhanó-időtlen létezésnek, ahová a vörös agarak magukkal ragadták. Gyorsított. A kutyák mélyre szegték keskeny fejüket, és a futárhoz igazították az iramot. Vagy ő igazodott volna a kutyákhoz? Nem számított, mert egy volt velük a rohanásban, ők pedig egyek voltak a Kastéllyal.
Megérkeztek. Érezte. Már csak a lendület vitte hosszú lépteit. Szeme sarkában jobb és bal felől rézarany fénnyel ragyogtak fel a napfényben ülő nemes tartású kutyák. Ketten a vörös harcosok közül? Csontos, sima márványpofájukra sötétlő könnysávokat mart az évek során lecsorduló eső. Kapuőrök. Néma méltósággal figyelték, ahogy a lány és a könnyű futású agarak átsiklanak közöttük.
Egy kör alakú, alig szobányi térre bukkantak. Szorosan zárt ágú, smaragdszínű bokrok övezték, középen fehér kőbe ágyazott csobogó. Egy alak feküdt előtte. Első pillantásra törékeny suhancnak tűnt, jobb karját maga alá csavarva hevert a vállán, és apró kortyokban kapkodta a levegőt. A kutyák lehajtott fejjel ügettek felé, és egyre szűkebb ívben keringtek körülötte.
A lánynak elég komoly erőfeszítésébe került visszafogni a testén eluralkodott sebességmámort, és fékezni lendületét. Meglepett áhítattal tekintett körbe. Eddig még nem járt itt, holott azt hitte, már alaposan bebarangolta a sövénylabirintust. Különös, fókuszált hely, a kút maga a labirintus középpontja.
A kutyák higgadtan, csiszolt mozgással rótták a köröket, különös örvénylést alkottak a kút körül. Volt benne valami sürgető.
A lány a csobogóhoz lépett, és megállt a kicsavart pózban heverő alak felett. Tűnődve nézte. Nem embergyerek volt, hanem egy szikár, izmos, a fajtájára jellemző módon döbbenetesen karcsú termetű elfen. A futár sok lenyűgöző legendát hallott már a farkasnép szülötteiről, de még sosem találkozott közülük valóval. Nem így képzelte azt a napot. Térdre ereszkedett mellé a fűszőnyegre. Az elfen ájultnak tűnt. Szemei lehunyva, szája félig nyitva, sima homlokán árnyéksáv. Finom ízületekkel tagolt, csontos kis öklét görcsösen szorította a mellkasához. Puha talpú, hasított bőr lábbelijétől eltekintve, melynek szárát egészen térdig fűzte, felföldi viselet volt rajta. Egy futár. S ahogy mind az elfenek, ő sem alkalmazott mechanikát, nem hordott szkeletont. A lány letenyerelt, és lassan belehajolt az arcába. Megszimatolta. A lénynek fűszeres, vad illata volt, mint az erdőnek eső után. Jó illat. Napégette bronzos bőrét szürke porréteg lepte, arcát egy csillogó izzadságsáv osztotta ketté.
- Ébredj! - suttogta a lány, ajkai csaknem súrolták az elfen éles, magas arccsontját. Tenyerével merített az ásványszagú forrásvízből, és a kis vademberke szemeire folyatta. Az elfen felpillantott. Pupilláinak feketéje teljes egészében elnyelte az íriszét, csak egy hajszálvékony zöld sáv keretezte. Öklét elszakította a mellkasától és a lány felé nyújtotta. Vér csöpögött róla. Homokszín kabátja is feketéllett a vértől, bordáit szinte egytől egyig szétroncsolta valami iszonyatos ütés. A futár a tenyerébe vette az elfen öklét, és szétfeszegette a görcsösen záródó ujjakat. Sírt. Egy gyűrött, ázott levelet talált. A pecsét repedezett, az írás minden bizonnyal olvashatatlanná maszatolódott. Az elfen csak nézett rá kifejezéstelen, sötétlő tekintettel, szembogara körül felizzott a vékony zöld sáv. Szája sarkában vérbuborékok pattantak. A lány közel hajol, egészen közel, rá az elfen ajkaira. Thalmara hídja! Ezt suttogta a kis futár. Aztán meghalt.
A lány felegyenesedett. Soha azelőtt nem látta a lábai előtt heverő kis lényt, de úgy siratta, mintha egyetlen testvére lenne. Tisztelgett felette, majd kihátrált a kapuőrök között.
Mély levegőt vett. Tudta, mi a dolga. A gyűrött, ázott levelet a tunikáját összefogó öv alá rejtette, és futásnak eredt. Úgy loholt, mint a farkasok, felkészülve arra, hogy talán sosem áll meg. A kutyák némán követték. Egészen a birtok határáig. Ott fényes tekintettel búcsúztak tőle, nem kísérhették tovább. De ezúttal átengedték.
Elhagyta a kastélyt.
A kinti világ végtelenül nagy volt, benne ő védtelenül csupasz és apró.
Talpát szúrta a föld megrepedezett agyagkérge, nem fájdalmasan ugyan, de határozottan. És valahogy... fenyegetőn. Sárgába hajlott előtte a látóhatár. Most ébredt rá, hogy saját izmain és csontjain kívül semmire sem számíthat, csak a belső hívó hang vezette. Inas lábszárai szinte sajogva vágyták a szkeleton megnyugtató ölelését.
A horizont még mindig reszketett a hőségtől, könnyezett tőle a szeme. Lehunyta. Por csikordult a fogai között. Szabályozta a légzését. Nincs semmi baj! Csak elfut a gazdájához. Haza. Odatalál. Mint egy jó kutya, hazatalál akár a világ végéről is. Csak futnia kell.
És átadta magát a farkasügetésnek.
A nyakában felforrósodott a naptól a futármedál, égette a kulcscsontjai között a bőrét.
A lakott területeket elkerülte, a városokat és kereskedelmi útvonalakat látótávolságra sem közelítette meg. Pusztákon vágott át, és erdei utakon ügetett. Azon élt, amit talált. De a szkeleton és a futárlábbeli nagyon hiányzott. Folyvást szomjazott, és elgyötörten térdelt bele az útjába eső tavak és források fagyos kristályvizébe, hogy hűsítse felsebzett lábait.
A lányt legalább annyira hajtotta az elfen halála fölött érzett fájdalom, mint a testében lüktető vér. Csak egyszer próbálták az útját állni, meglepték egy rozoga fahídon. A futár mindenkiben, aki akadályozni akarta, az elfen gyilkosait látta, és vakmerő haraggal törte át magát rajtuk - a híd lejáratát rátarti vigyorral lezáró két férfialakon. Utána már hiába rohantak utána sértett bömböléssel, fegyvereiket bőszen lóbálva. Valamely angyal óvhatta biztosan, talán a halott elfen scout lelke vigyázta árnyékszárnyaival. De lehet, hogy csak szerencséje volt. Egyszerűen csak szerencséje.
Nem számolta, hányadik nap is telhetett el mögötte, mikor megpillantotta a grófot és kíséretét a távolban. De koraeste volt, biztosan. Hangyányi alakok csoportja, válluk felett egy sziklahátra épült város csillogó sziluettje. A lány nem várta meg, hogy a lovasok beérjék, hosszú léptekkel futott feléjük. Alig látszott rajta a kimerültség, holott már teljesítőképessége határán tartott. Semmi, de semmi másra nem vágyott már, csak arra, hogy megállhasson a gróf előtt.
A lovasok egy szellemet láttak közeledni az est bronzos fényeiben.
Ketten leszakadtak a csapatról, és galoppba ugratták a lovaikat. A lány nem torpant meg, még csak nem is lassított, léptei egyenletesek maradtak. A nemes vérű lovak hevesen fékeztek mellette, majd látván, hogy hiába, teljes fordulatot tettek, és utána ügettek. Patáik alól csillámló port rúgtak a lányra.
A futár lassan kezdett kiemelkedni önnön lélegzetének visszhangzó magányából, és átjárta valami eleven izgalom. Tekintetével a grófot kereste. A harcosok eleven falként állták el lovaikkal az utat előle, hátát szorította a leszakadt kettő. Úgy tűnt, kénytelen megtorpanni, látóhatárán fegyveracél villant. Felemelte verejtéktől és portól maszatos arcát.
- A Futár vagyok. - szólt rekedt, száraz hangon.
A sorfal megnyílt előtte.
Sötét árnyék lépett elé, és jóleső hűvöset borított rá. A futár lassított, és egy csöppnyi megingás után szilárdan megállt. A hátas leeresztette kosfejét, és bársonyos orrával a lány nyakába szagolt. Tiszta hangon megcsendült a zabla. A gróf oldalával fordította a lovát a lány felé, úgy nézett le rá. Vonásait ugyan meglágyították az est meleg fényei, de szögletes szabású, fekete, ezüstgombos úti-öltözékében részvétlennek tűnt. Szája sarkában mosoly bujkált, orrnyerge fölött a rövid ránc aggodalomról árulkodott. A lány azonban csak a kérdést látta a szemeiben. Enyhén reszkető ujjakkal az övéhez nyúlt, és előhúzta a gyűrött levelet. Felnyújtotta. A gróf átvette, de közben tekintetét el nem mozdította volna a futár fakó szemeiről. Egy pillanatra zavarba jött attól, amit ott látott. A lány hosszú, mezítelen lábait verejtékpatakok sávozták, lemosták a bőrére kristályosodott sót és homokot. Hosszú utat tett meg. Bokáján tompa fénnyel égett a lánc. Feszült arccal figyelte, ahogy a férfi a nyeregkápára akasztja a kantárszárat, és kesztyűs kezeivel széthajtogatja az üzenetet. Valahogy minden olyan lassan történt. Az üzenet fontos lehetett, mert a gróf vállai megfeszültek, és szája sarkából eltűnt a mosoly.
- És? - húzta fel kérdőn a szemöldökét. Lenézett a nagy, kosfejű paripa nyergéből a lány porlepte alakjára. Első haragjában talán őt hibáztatta az üzenet elvesztéséért. Mert az üzenet olvashatatlanná ázott az elfen vérétől és verejtéktől.
- Thalmara hídja - formálta meg a lány azt a két szót, amit a haldokló elfen ajkairól olvasott le. Egy lélegzetvételnyi ideig egymásra meredtek, aztán a gróf szemei megrezdültek. Elgondolkodva az övébe tűrte a levelet. Egy hosszú sóhajnyi ideig maga elé bámult, a harcosok nyugtalanul megmoccantak körülötte. Kesztyűs kezével a kantárszáron babrált. A futár önkéntelenül hátrált egy kicsit. Félreállt, ha a gróf és kísérete indulni kívánna, de szemeit nem vette le a férfiról. Félt. Attól, hogy valóban elindulnak. Egy szó nélkül.
A gróf megtámaszkodott a nyeregkápán, lábát átemelte a ló fara fölött, és lelépett az út kövét borító sárga porba. Leszegett fejjel indult a lány felé, mintha át akarna gázolni rajta. Csupán pár lépés választotta el őket. A férfi nagy gonddal lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, majd megtorpant, olyan közel, hogy csaknem összeért a testük. Felvetette az állát, és összevont szemöldöke alól végigmérte a lányt. A futár visszanézett rá színtelen, tincsekbe ragadt haja alól, és lassan eluralkodott rajta valami állatias alázat. A gróf felemelte a jobb kezét, és tenyerét a lány tarkójára szorította, majd addig húzta magához a fejét, amíg összeért a homlokuk. Hosszan, mélyen lélegeztek. Tompát dobbant egy ló patája az út kövén.
Aztán a férfi hátralépett, tenyere helyén a futár tarkójába hideg levegő nyalt.
A kíséret tagjai mintegy varázsütésre mozgolódni kezdtek. Uruk nyeregbe szállt, sarkát betámasztotta a kengyelbe, és visszahúzta jobbjára a fekete bőrkesztyűt. Megfogta a kantárszárat, és menetirányba fordította hátasát. Laza vállakkal, egyenes derékkal ült. Szája sarkában ismét ott bujkált a mosoly, öntudatos arckifejezése mögött az a valódi, jóízűen gyermeki szórakozottság.
- Menj haza! - vetette oda a lánynak elhaladtában. - Futár!
Elügettek a lovak. Patáik ritmikus koppanásait elnyelte az est hatalmas csendje. Csak a por szitált utánuk fémes percegéssel.
A homokszínű apró alak sokáig állt ott az út közepén, de elindult, még mielőtt leszállt volna a teljes sötétség. Első léptei bizonytalanok és fájdalmasak voltak, majd fokozatosan rugalmas futóléptekké nyúltak.
A futár bezárkózott légzésének szárnyas csendjébe, és várta a következő ébredést.
